Életműkoncertet ad Nagy Feró és a Beatrice a Papp László Arénában. Ezelőtt negyven évvel kevesen hitték volna, hogy ez a mondat magyar sajtótermékben valaha is megjelenhet. A zenekar egész működése ellentmondásokkal, buktatókkal, csapdákkal és zajos sikerekkel egyaránt úgy volt teli, hogy végül Nagy Feró és csapata kikerülhetetlen, sokszor felidézett jelenséggé vált a hazai szórakoztatóágazatban, netán kulturális életben.

 

A Beatrice nevű leányzenekar már a hetvenes évek elején-közepén is működött. Csuka Mónika volt az énekese. Slágerzenét, éppen akkor divatos diszkórigmusokat játszottak, egy-két szám erejéig eljutottak a tévéés rádiószereplésig is, de ha ez akkor véget ér, akkor ma senki sem emlékezne erre a színtelen divatbandára. Csakhogy egy izgága figura, bizonyos Nagy Ferenc feleségül vette Csuka Mónikát, akitől azonban rövid együtt töltött idő után el is vált, s az időközben névtulajdonossá, zenekarvezetővé vált férfiember hirtelen döntési kényszerbe került: vagy próbálkozik tovább a „bejáratott” tingli-tangli vonalon, vagy valami egészen másba kezd. Ma már tudjuk, ez utóbbi történt. Az a formáció, amit ma ős-Beatricének neveznek, néhány hónap alatt mindenféle különösebb tömegkommunikációs segítség nélkül országosan népszerű lett.

Unták és utálták a közeget

A hetvenes évek végén a közönség alig várta, hogy valami máshogy szóljon, mint az állami kiadásokban szereplő zenekarok dolgai. Ez volt az a korszak, amikor a fiatalok egy része szimatszatyorral a vállán ácsorgott aluljárókban, lakótelepi átjárókban, csövezett a Balatonon, és úgy általában tele volt a hócipője mindennel. Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy miért pont akkor és miért ilyen sok ifjú polgártársunk érezte azt, hogy létezése igazából felesleges, a jövő szinte nincs is, és amúgy sem akarja az apja-anyja életét újraélni. Ez a külvárosok, a komfort nélküli vagy félkomfortos lakások, igénytelen lakótelepek világa, ahol valóban kulcskérdésnek számít, hogy valóban segíthet-e időnként a lejmolás („fizessél már egy korsó sört!”). Ennek a rétegnek a szülei nagyon jelentős arányban a hatvanas évekbeli iparosítási hullám miatt költöztek a városi gyárak, üzemek közelébe. Gyerekeik születtek, akik azonban már nem kellettek egy újabb iparosítási hullámnak, és afféle kallódó nemzedékként elvégeztek iskolákat, volt valamilyen kötelező munkahelyük, de valójában unták és utálták az egész közeget, amiben éltek. Ebben a helyzetben külön megalázó tényező volt az, hogy ráadásul még őket is hibáztatták a lődörgés meg a laza életvitel miatt. Társadalmi korcsoknak, munkakerülőknek bélyegezték őket azért, mert nem hitték el, hogy hat forint ötven filléres forgácsolói órabér vagy az irodai semmittevés jelenti a szocialista szebb jövőt. Egy két éve megjelent elemzésben a mai nyugdíjkorhatárhoz közelítő nemzedék ötven százalékát jelöli meg a kutató olyan tömegként, amelynek bázisa ez a korosztály.

Ma már egészen nevetséges lehet, hogy az állampárti hatalom is érezte az igényt a különös feszültség oldására, ezért lemezgyári és egyéb kultúrpolitikai támogatásokkal megpróbált valamiféle ellenőrzött rockkultúrát létrehozni Magyarországon. Ezek azonban az emlegetett célcsoportot egyáltalán nem érdekelték. A nem hivatalos világ olyan zenekarokat fogadott csak el, mint a Hobo, a P-Mobil és a Rice. Ezek a „fekete bárányok” a hatalomnak fricskát dobva telt házas koncerteket adtak, számaik agyonmásolt kazettákon terjedtek, hogy aztán a hivatalos mellőzöttség így vagy úgy, de mégiscsak kinyírja őket.

 

Az ős-Ricét végül nem a hivatalos pofozgatás nyírta ki, hanem saját szakmai közege. A könnyűzenészek 1981-ben Tatán gyűltek össze, hogy a rock, az újhullám meg az alternatív dolgok keltette ifjúságpolitikai redők körül valamiféle rendet teremtsenek, és itt a Ricét más, szintén konkrétan néven nevezett zenekarokkal együtt, Tóth Dezső miniszterhelyettes élénk bólogatása közepette kiközösítették.

Bagaméri és a csirkék

Ebben e küzdelemben Nagy Feró és a Rice különleges elemként szerepelt. Számaik telibe találták a „semmilyen” hangulatot, ugyanakkor rendkívül szórakoztató is volt az a mód, ahogy mindezt színre vitték. Ferót egyik pályatársa Bagaméri bácsihoz hasonlította, aki egy bájos gyerektörténet végén műlovarként, állatszelídítőként, indiai mágusként zajos sikert aratva megmenti a cirkuszi előadást: mindent eljátszik, de a maga módján. A hetvenes évek végén született Beatrice-szövegek némelyike többet elmond a lepunnyadt Kádár-korszak utolsó harmadáról, mint száz tanulmány. Ám ezt a vibráló frontember és a mögötte álló zsírprofi zenészcsapat úgy tudta a közönség elé tárni, hogy a közönség sokszor csak kapkodta a fejét: mi van? Két egyforma Rice-koncert sose volt, és ma sincs. Összekeveredett benne a gerincet adó rockzene a blődlivel, kőkemény blues után elszájharmonikázott keringő vagy kanásztánc jött, a zenekar tagjai időnként kabarétréfába illő felelgetőssel szórakoztatták magukat és a nagyérdeműt, nem is beszélve a pályatársak alkotásairól született paródiákról. Túlzás lenne azt állítani, hogy ez valamiféle művészi csúcsteljesítmény lett volna, de hogy egy Rice-koncertet unatkozva végigülni nem lehetett sohasem, az biztos.

A hatalom nem is igazán tudott mit kezdeni ezzel a produkcióval. A furcsa utalgatások, a „rendszerellenes” vagy „nihilista” szövegek idegesítették ugyan az arra illetékes cenzorokat, de hivatalosan nem nagyon tudtak mégsem belekötni a zenekarba. Maradt tehát az elhallgattatás módszere, nincs lemez, nincs tévéfelvétel, a rádió nem játszsza a számokat. A kultúrszervezők körében (is) ostoba pletykákat kezdtek el terjeszteni Feróról és a zenekarról, amely szerint ők csirkét darálnak a színpadon meg ivásra buzdítják a fiatalokat, azt mondják nekik, hogy ne menjenek dolgozni, meg egyébként is punkok. A Rice soha nem volt betiltva ugyan, de többször is előfordult, hogy a sikerei csúcsán levő zenekar koncertjét egy-egy vidéki városban technikai okokra hivatkozással lemondták. A legbájosabb sztori az volt, amikor Ajkán épp aznap tartottak csótányirtást (hivatalosan), amikor a zenekar fellépett volna. Az elvtársaknak volt humoruk, előtte ugyanis két héttel Nagy Feró „A nemzet csótánya” feliratú pólóban prezentálta a Fekete bárányok-koncertet Budapesten.

Egy évvel később azonban Ferónak nem maradt más választása, mint hogy szélnek eressze a társaságot.

Szórakoztató, ipar

A Rice 1987 végén, ’88 tavaszán éledt igazából újra. Ekkor már lényegesen lazább volt a világ Magyarországon, mint korábban, a zenekar stúdióidőhöz juthatott és felvettek egy dupla albumot.

A rendszerváltozás után azonban Feró bizonyos értelemben csapdába került. Politikai szerepet vállalt, kormánymegbízásból tartott koncerteket laktanyákban, nem tett lakatot a szájára és mondta, amit helyesnek gondolt. Furcsa, de pont emiatt újra a periférián találta magát, miközben azok hagyták leginkább cserben az új helyzetben is, akiket segíteni akart. Szakított hát a közvetlen politikával és teljes mellszélességgel a szórakoztatóipar felé fordult úgy, hogy a személyében megnyilvánuló „jókedvű magyarság”, a kikacsintó önirónia még akkor se tűnjön el, ha éppen valamilyen szomorú nótát vezet elő.

Ezek után nem véletlen, hogy a ’90-es évek közepétől Magyarországon is kibontakozó kereskedelmi médiavilág remek aranyra lelt Nagy Feró személyében. Meghívták könnyűzenei zsűribe, celebkorcsolyázós show-ba, szerepelt filmekben, színdarabokban, hatalmas sikereket aratott rockmusicalek meghatározó szerepeiben, saját rádióműsora is volt. Jelenleg a Beatrice név Magyarországon már komoly üzleti brandnek sem utolsó, a zenekar hetvenkét éves énekesével a fronton, a dobok mögött egyik fiával – némi túlzással – akár mindennap felléphetne valahol, annyian keresik és hívják meg őket. A lényeg negyven év alatt alig változott: kemény rockzene és mellé minden más, ami csak belefér – legyen az falunap vagy sportcsarnokos buli.

Az ős-Ricét végül nem a hivatalos pofozgatás nyírta ki, hanem saját szakmai közege. A könnyűzenészek 1981-ben Tatán gyűltek össze, hogy a rock, az újhullám meg az alternatív dolgok keltette ifjúságpolitikai redők körül valamiféle rendet teremtsenek, és itt a Ricét más, szintén konkrétan néven nevezett zenekarokkal együtt, Tóth Dezső miniszterhelyettes élénk bólogatása közepette kiközösítették.

Címkék: koncert, zenetörténet

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!