Like a Rolling Stone, Óbudai Kulturális Központ, április 14.

  -
  -
- – Kép 1/2

Kicsit nyögvenyelősen indul. A zenekar berobban a színpadra, elképesztő erővel kezdi játszani az Are you gonna go my wayt (Lenny Kravitz), próbálják tapsoltatni, lelkesíteni a közönséget, de egy művelődési házba szervezett rockkoncert nézőtéren ülő hallgatóságának eszébe sincs tapsolni. Tombolni még kevésbé. Túl nagy a kontraszt. Sem a passzívan maga elé bámuló közönséggel, sem pedig a háttérben színes fényekben játszó, 1985-ös Ki mit tud?-ot idéző bársonyfüggönnyel nincs szinkronban a Lenny Kravitz-dal után nem is akárhogyan AC/DC-t játszó Bonus Track zenekar. Aztán amikor a harmadik számra kijön a színpadra az első színész vendég, valahogy a közönséggörcs is oldódni kezd. Simon Kornél nem kimondottan énekel, mégis olyan jelenléttel üvölti, hogy You really got me now, hogy kétely nélkül elhiszi neki az ember: ő most bizony egy rockbanda alkalmi frontembere. Jól áll neki, ahogy két szám között ripacskodik kicsit: napszemüveget vesz, idétlenül belepréseli magát egy nálánál néhány számmal kisebb zakóba, és mielőtt belevágna Eric Clapton Cocaine-jébe, elmesél egy történetet az angol személyes névmások és a kokain kapcsolatáról. 

Nagyjából eddigre melegedett össze a közönség a produkcióval, Gryllus Dorkát már vastaps fogadja, amint belép a mikrofon elé, no meg a férje mellé, hogy együtt romantikázzanak egyet a Time after time-ra. Amikor színész énekel a színpadon, az ember valahogy azt várja, hogy a dalokon kívül legyen valami show-elem is. Nem igazságos velük szemben, belátom, mégis annyival magával ragadóbb, amikor például Ónodi Eszter apró vagy olykor látványosabb gesztusokkal eljátssza, hogy ő most, ha nem is Dusty Springfield, de az a rockénekesnő, aki ott és abban a pillanatban nemcsak elénekli a Son of a preacher mant, hanem bele is lényegül. Svungot ad az egész produkciónak. Nem mintha nagyon kellené- nek a pluszlöketek: Trokán Nóra a Stand By Me-vel, bár lírai, megrengeti a bársonyfüggönyöket, a zenekar énekesének és a telekomos Chris Mattheisennek közös duettje pedig egészen messzire repít: Long black road. Thuróczy Szabolcs You are always on my mindja kissé lagymatagra sikerül, de aztán ment a „királynő”, azaz az Ónodi Eszterrel énekelt duettje, az Under Pressure.

Mire elérkezünk a fináléhoz, már a művelődésiház-közönség is veri a lábával a taktust – egy pár nem is bírja tovább: az Embertelen dalra kiverekszik magukat a hatodik sor közepéről, és egy őrü- letes táncban átadják magukat 3 és fél perc tombolásnak. Talán, ha a helyszín jobban adná magát, a végére több száz ember ugrálna felszabadultan, nem kettő. A hangulat megvan hozzá. 

Címkék: kritika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!