-
Egy masamód és egy szabó akár szép párt is alkothat. Elvégre kis túlzással rokonszakmák, legalábbis ugyanabban az iparágban mozognak. Ketten együtt majdnem tetőtől talpig fölöltöztetik az embert. Már csak egy cipész kell a teljességhez, aki, teszem azt, lehet akár a majdani gyermekük. A család pedig saját üzletet nyithat: ha valaki beesik az utcáról kopott, divatjamúlt holmiban, nem sokkal később olyan fess öltözékben távozik, hogy Pest és Budán egyaránt csodájára járnak a népek. Ilyeneken merengett Irma, a masamód már mindjárt azon a kellemesen zsongító délutánon. Titokban szégyenkezett is, hogy ilyen hamar efféle gondolatok támadtak a fejében, de hát tavasz volt, napsütés és kéklő ég, virágillat úszott a levegőben, a Ligetben tolongtak az emberek, az árusok és a mutatványosok egymást túlharsogva igyekeztek a másikat fölüllicitálni.
A legnagyobb tömeg azon sátor előtt verődött össze, ahol egy cápát mutogattak, amely a kikiáltó szerint pár nappal ezelőtt még a fiumei halászokat rémisztgette. Mostanra viszont már a pestieket, akik sorában Irma is látni szerette volna a fenevadat. A masamód, amikor éppen nem volt vendég a kalapszalonban, mindig átlapozgatta a képes újságokat, elolvasta bennük a távoli utazásokról szóló beszámolókat, és ha már többre nem volt módja, most úgy volt vele, hogy legalább a cápát látni akarja a tengerből.
Ám ahogy végre a sátor bejáratához ért, hiába túrta át ruhája minden szegletét, csodálkozva konstatálta, hogy egyetlen fillérje se maradt: a jelek szerint elköltötte mindet perecre meg a körhintán, amelyre soha nem mulasztott el fölülni. Szégyenéből a mögötte álló fiatalember mentette ki, aki – mielőtt a sátor előtt posztoló matróztrikós férfi egyet mordult volna – a leány szorult helyzetét látva az erszényébe nyúlt, és mindkettejük helyett fizetett.
A cápa nagy volt és holtában is félelmetes: kipöckölt szájával úgy vicsorított, mintha mindjárt letépné az istrángot, amellyel egy kocsiplatóhoz volt rögzítve, és nem törődvén azzal, hogy milyen messzire van innét a tenger, rávetné magát a borzongó bámészkodókra.
A fiatalember bátorítólag átkarolta Irma vállát, majd meghívta még egy perecre és egy körre a ringlispílen. Ekkor derült ki, hogy Takács a neve, és – milyen mulatságos! – tanult és gyakorolt szakmája szabó. Igazság szerint nem volt szép ember, ám nem volt csúnya se. Kedvessége mellett kissé izgágának is tűnt, de hát az ember ne legyen válogatós.
Különben is – gondolta Irma –, ki-ki előbb a saját szemében vegye észre a gerendát, és csak utána a szálkát a másikéban.
Kisvártatva kiderült, hogy ezúttal nem csak a szálkát lehet észrevenni.
A fiatalember udvarolni kezdett a leánynak, akinek eleinte nem esett ellenére a dolog, elvégre az az élet rendje, hogy megtaláljuk a magunk számára megfelelő párt. Irmának azonban rá kellett jönnie arra, hogy jelen esetben mégse ez a helyzet. A tragédia bekövetkezte után el is panaszolta a sajtónak, hogy ő igazából nem szerette ezt a Takácsot, mivel az folyton a nyakára járt, minden pillanatát ellenőrizni akarta, és a randevúik nagy része azzal telt, hogy neki részletesen be kellett számolnia arról, hogy a szabó távollétében hol járt és netán kivel találkozott.
Amaz pedig egy ízben majdnem össze is verekedett a fűszeressegéddel, akinél Irma bevásárolni szokott, mert az szerinte túlságosan kedvesen mosolygott az ő úgymond menyasszonyára.
Holott jegyességről szó se volt. Dacára annak, hogy a fiatalember szülei effélét emlegettek, amikor a belvárosi kalapszalonban váratlanul fölkeresték Irmát. Szerencsére se a tulajdonos, se vevő nem volt odabent, így tudtak pár szót váltani. Hogy a szülők miként kerültek oda, azon Irma csak csodálkozni tudott, na meg haragudni, elvégre addigra – iparági egyezés ide vagy oda – ő már szakított. A szülők megértésükről biztosították Irmát, és arra kérték, hogy amennyiben a fiuk – akiről maguk is tudják, hogy nehéz természetű – ismét föltűnne, Irma, ha másként nem megy, nyomatékkal küldje el.
– Egyszerűen tessék a kisasszonynak megmondani neki – így a szülők –, hogy maguk között mindennek vége van. Csak be fogja előbb-utóbb látni a mi fiunk, bármennyire is nehéz feje van, hogy mindkettejüknek ez a jobb. Hogy lehetne mindennek vége, amikor semmi nem is kezdődött el? – tűnődött Irma, ám ennek nem adott hangot, a kérdés költői volt.
Abban azonban tévedtek, hogy Takács simán föladja majd.
Azon a délutánon a masamód a kalapszalonból egy csomagot vitt az üzlet tulajdonosának lakásába. Külföldről érkezett áru volt benne, mintaként szolgált az elkövetkező pesti kalapdivathoz.
Takács a szalontól a tulajdonos lakásának ajtajáig követte Irmát, és amikor az már a csomag átadása után távozóban volt, hirtelen előugrott a gang egyik vaskos oszlopa mögül, és a leány derekához kapott. Ezúttal nem azért, hogy átölelje, hanem hogy ott megragadva átdobja a gang rácsos korlátján.
A belvárosi bérházak belmagasságait ismerve nyilvánvalónak tűnt, hogy Irma nem élheti túl a zuhanást. Takács is úgy számított, hogy kedvese a halálba zuhan, és utána vetette magát. Ám a Jóisten különös kegyelmének, na meg saját ügyességének köszönhetően Irma estében el bírta kapni a negyedik emeleti gangrácsot, majd miután a cifra kovácsolt vasba kapaszkodva néhány idegtépően hosszú pillanatig lengett az égbolt kékje és az udvar sárga keramitkockái között, végül be tudta lendíteni magát a harmadik emeleti körfolyosóra.
Utólag visszagondolva az egész pár másodperc alatt lezajlott. A szerelmi affér gyilkossági kísérletbe és öngyilkosságba torkollott. Irmát a mentők zúzódásokkal és bokaficammal szállították kórházba. Takács zsebében megtalálták a kétes örökkévalóságnak szánt levelet, amelyben a szabó pontosan megírta, hogy hatalmas szívfájdalmában mire készül. A masamód akaratán kívül bekerült az újságokba, és amikor az egyik hírlapíró azt kérdezte tőle, hogy mégis, mit gondol erről az egészről, Irma hirtelenjében annyit bírt mondani, hogy a cápánál is vannak veszedelmesebb fenevadak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!