Jött, látott és győzött az „újvilágban” is az „óvilágban” már Európa uraként emlegetett francia elnök, aki földrészünk képviselőjeként próbálta eltéríteni amerikai kollégáját annak az atlanti és globális rendszernek a szétverésétől, amelynek megszülésénél Trump elődei bábáskodtak.
Evégett Macron latba vetette minden személyes vonzerejét, amely láthatóan (már tavaly Párizsban is) hat a Fehér Ház – udvarlásra nárcisztikusan fogékony – lakójára. Jószerivel ő az egyedüli európai vezető, aki képes volt bizalminak tűnő viszonyt kialakítani Trumppal.
De azt még korai eldönteni, hogy nyert is volna, mármint érdemi irányváltást az amerikai politikában. Macron egész karrierjét segítette „apakomplexuma”, a nála egy nemzedékkel idősebb férfiak (Attali, Hollande) támogatása, s mintha a hetvenes Trump is ekként kezelné a fiával egyidős franciát. Sajtócsemege lett az óceán mindkét partján puszilkodásuk, és ahogyan leszedte a korpaszemet az ifjabb férfi zakójáról, miként esztendeje kettejük kamaszos kézrázása. Nem vitás: Macron tudja, hogyan kell Trumppal bánni, de ennek hosszú távú hatásában ő sem lehet biztos. A New Yorker publicistája éppenséggel attól tart, hogy „normalizálja” a világpolitika e kiszámíthatatlan főszereplőjét, s tévesen képzeli ellenőrzése alatt tartani. Nem Trump (aligha létező) ideológiája a gond, hanem egyértelmű és rendre előbukkanó hajlama az autoriter politikára. S ha Macron hatásosan utasította is el kongresszusi szónoklatában az „erős embereket”, Trump vonzódása azokhoz talán leküzdhetetlen.
Vajon nézte-e (a Fehér Házból tévén) az agyontapsolt beszédet az, akinek szánta? A felszólítást az újjáéledő nacionalizmus, az illiberális demokrácia elleni küzdelemre, amelyben Amerika nélkülözhetetlen, hiszen a multilateralizmus ihletője volt. A kitűnő angolsággal felolvasott szónoklat egyértelműen Trumphoz szólt, neki ecsetelte bő negyed- órán át a két nép forradalmáig visszanyúló és közös háborúkban megpecsételt barátságát (célzatosan Voltaire és Benjamin Franklin puszilkodására is utalva). Vagyis úgy kezelte házigazdáját, amint egy udvariasan leereszkedő párizsi az amerikai turistát, s nem veszélyes eltökélt nacionalistaként, akire hatni reménytelen. Nincs B bolygónk – üzente a klímaegyezmény felmondójának, akinek visszatértére mintha számítana. Miként nem lehet jobb atomalkut kötni Teheránnal, ha előbb – amint Trump jelezte – felrúgja a létezőt. Ettől és egy újabb közel-keleti háborútól intve óva a héjákkal körbevett elnököt. Meglátjuk, hogy sikeresebb volt-e, mint az iraki háború előestéjén de Villepin francia külügyminiszter hiábavaló ENSZ-beli figyelmeztetése.
Ironikus, hogy ma a De Gaulle elnöki pózait tudatosan imitáló Macron a fő ellenfele a nagy előd „hazák Európája” nacionalizmusa önjelölt örököseinek szerte a kontinensen. Abban a reményben, amivel e hétvégére a német Merkel vette át Trump el-, avagy észretérítésének feladatát, hogy a realitások talán inkább képesek alakítani a fantasztákat, mint azok a valóságot. De ehhez alighanem kevés egy pompás szónoklat vagy fiúi puszi. Tegyük a világot naggyá – valóban alternatívája Trump Amerikára korlátozott szólamának, s tetszetős éppen Roosevelt híres szavait idézni, hogy félni csak a félelemtől szabad, ám kétséges ennek hatása arra, aki politikáját a félelemkeltésre építi. De ha még nem ismert is eredménye Macron frontális capitoliumi támadásának a nacionalisták, illiberálisok és a hamis hírgyárosok ellen, eltökéltsége leküzdésükre offenzívát ígér az európai „trumpisták” ellen. Trump békítője nekik hadat üzent.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!