Szicília elvarázsolja az embert, akárcsak regénybeli szereplője, Ughy Szabina is majd belepusztul, hogy újra és újra kiutazhasson a szigetre, hamár nem ott éli a mindennapjait. Pesti nőként viszont csak akkor érzi jól magát, ha egy jó célért közösségben tevékenykedhet. Akár mint irodalomterápiás csoportvezető. Regénye megjelenése apropóján beszélgettünk.

 

– Nehéz szülés volt? Erasmus-ösztöndíjasként még 2011-ben 11 hónapot töltött a szicíliai Cataniai Egyetemen, az élményeit hasznosító és átlényegítő regény, A gránátalma íze viszont csak idén ősszel jelent meg. 

– Valójában már 2011-ben megszülettek egyes részei, amelyek az akkor induló Librarius művészeti portálon olvashatók is voltak. 2013-ban pedig elkészült a regény a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíj keretében. Onnan kezdve sajnos egyfajta töketlenkedés kísérte az útját, hol én ültem rajta, hol az a kiadó, akinek elküldtem. Jó párszor bele is piszkáltam, átírtam a szöveget, végül a versesköteteimet is megjelentető Orpheusz Kiadó gondozásában került az olvasók elé. 

– A regényben a kétosztatúságot egy huszonéves lány, Barbara szicíliai és magyarországi életszakasza is tükrözi. A délolasz, mediterrán életöröm, könnyedség, felhőtlenség ütközik a kelet-európai, magyar áporodott szürkeséggel, betegséggel. Az idegenség-ismerősség kontrasztja önben is hasonló ambivalens érzéseket váltott ki, mint szereplőjében? 

– Nagyon nehéz, keserves, több hónapig tartó folyamat volt a kinti csoda után a hazatérést választani. Olasz akartam lenni, nehéz volt elfogadni, hogy aki nem ott él, az itthoni letargia részese, normálisnak mondja magát. De beláttam, bármennyire is jól beszélem az olasz nyelvet, annyira soha nem fogom bírni, hogy teljesen önmagam lehessek. Én az anyanyelvemben vagyok otthon, noha láttam, éreztem, ott mennyivel könnyebb boldognak lennem. Ugyanakkor – és innen az ambivalencia – egy idő után az itthoni mélabússág is tudott hiányozni. 

– Kicsit tudathasadásos állapot lehetett az itthont otthonra cserélni, ahogy erre a hazatérést leíró reptéri jelenet elbeszélői „jetlag”-je is utal, mikor az addigi én-elbeszélő harmadik személyre, az igék jelen időről múlt idejűre váltanak fura módon. Ingázik azóta is, fenntartja ezt az állapotot? 

– Idén még nem voltam, de igen, félévente-évente szükségét érzem a kiutazásnak. Most is már majd belepusztulok, annyira hiányzik, hogy akár csak három napra kimehessek. Amikor aztán leszáll a gép, mintha álomból ébrednék, mintha folytatódhatna az egykori ottani életem… Akikkel kint jártam, azt mondják, tényleg megváltozom ilyenkor – és tény: egy másik nyelv ismerete és használata egy másik személyiségrészt is aktivizál. Az olasz nyelvnek köszönhetően sokkal felszabadultabb, közvetlenebb, nyitottabb vagyok, mint itthon. 

– Ahogy a könyvben jelzi is, olyan ez kicsit, mint valami B kategóriás amerikai film, amikor a nagyvárosi, szerelmét és állását vesztett női szereplő megtalálja magát a déli tájakon… 

– Annak ellenére, hogy felhasználom ezt a klisét, a főhős sokkal inkább ironikus, mint naiv karakter. Széthull az élete, ahelyett, hogy megtalálná magát a dolce vitában. Az útikönyvírói munkáját elveszti, de mégsem jön haza a semmibe, inkább beáll feketemosogatónak egy siracusai bárba. Nem tud szabadulni Szicíliától, amely, ahogy én is megtapasztaltam, egy varázslatos hely. 

– Meglepő ezt a Cosa Nostra hazájáról hallani. Főleg, mióta menekültek érkeznek. Milyen volt és milyen ma a helyiek viszonya a bevándorlókkal? 

– Az utcakép nem változott semmit, legalábbis a keleti partvidéken, a Catania– Siracusa vonalon, hiszen ez a sziget mindig is egyfajta átjáróház volt. Megszokták a helyiek a rózsákat, öngyújtókat, papír zsebkendőket áruló afrikaiakat. De ők már kiváltságos státusúak, a maffia alkalmazásában, ezért is élhetnek, dolgozhatnak helyben, és mivel a drog mellett a turizmus is maffa-érdekszféra, az utca embere, a turisták nem érzékelnek semmi durva dolgot. Palermóban egész más állapotok uralkodnak, ott nagyobb a gettósodás, a menekülttáborokban pedig a tehetetlenségük miatt robbanékonyabbak az emberek. 

– Az egyetemistaáradatot hogy tolerálják? 

– Az itt tanuló erasmusosok látványosan belakják a tereket, de ez nem okoz feszültséget, mert a közösségi lazulások is kulturáltan történnek. Megvannak azok a bizonyos területek, amelyek esténként a diákoké. Nem úgy, mint Pesten, ahol egyrészt nincsenek ilyen egyetemi negyedek, sőt tulajdonképp a lakóhelyektől elkülönített szórakozónegyedek sincsenek. Ezért például nagyon felháborít, amikor a brit lány- és legénybúcsúsok csütörtöktől vasárnapig finoman szólva hamutálnak használják a város utcáit. 

– Ha már visszaérkeztünk a fővárosunkba, mint a Pesti nő blog egyik alapítóját és egykori szerzőjét kérdezem: milyen a viszonya most a lakhelyével? 

– Amikor 2012-ben Bach Máté fotóssal elkezdtük a blogot, számomra egyfajta öngyógyító szerepe is volt az interjúk elkészítésének: a megszólított nőkön keresztül próbáltam visszaszeretni Budapestbe. De a nagyvárosi létforma magányra ítél. Én nem a szórakozási lehetőséget keresem benne, hanem akkor érzem jobban magam, ha egy jó, általában művészeti cél érdekében csatlakozhatom egy közösséghez. Tavaly télen ezért a Finta László vezette Nyitott Műhelyben önkénteskedtem, majd felfedeztem magamnak a Csíkszerda nevű kórust, aminek Tóth Árpád karmester a lelke, szellemi vezetője. De a Budapest Bike Maával osztottam ételt hajléktalanok számára is. 

– Ugyanakkor önmaga is közönségteremtő és -formáló erővel lépett föl. Irodalomterápiás csoportot indított és vezet Könyvtükör elnevezéssel. Mi az irodalomterápia lényege, mi történik egy foglalkozáson? 

– Kéthetente két-két és fél órát töltünk együtt, és kiindulópontnak egy irodalmi szöveget olvasunk közösen; érzelmi síkon közelítünk felé, majd egyre inkább elszakadva a szövegtől az egyéni élethelyzetek felé mozdulunk. A kialakult bizalmi légkörben mindenki annyit oszt meg önmagáról, az érzéseiről, amennyit még fel tud vállalni mások előtt. Az irodalom különösen alkalmas az önismeret elmélyítésére, a csoportban pedig a tagok megannyi tükröt tarthatnak egymás elé, amik által különféleképpen láthatjuk magunkat.

+1 kérdés

– Kultúrharcos legyen a talpán, aki táborba sorolja önt az eddigi karrierje alapján. Előfordul azért? 

– A Pázmányon végeztem, a publikációim egy része jobboldalinak számító orgánumokban jelent meg – tehát automatikusan a magát konzervatívnak mondó oldalra sorolhatnak. Pedig én aztán nem pozicionálom magam tudatosan sehová, nem tartozom szekértáborokhoz, és nagyon unok minden skatulyát. A rendszerváltás idején született generáció már nem tud mit kezdeni ezzel a fajta kategorizálással, mivel egy olyan rendszerben nőttünk fel, amelyben nem volt mivel szemben lázadnunk. Talán a többségünk ezért is apolitikus. A különféle értékrendek (konzervatív, liberális) elmosódtak, és ezek helyett inkább csak a szüleinktől megörökölt előítéletek, félelmek és sérelmek maradnak, amíg öntudatra nem ébredünk. Munka megtalálni azt az értékrendet, amihez magamat mérni tudom. Ha nincs közös, szabadon választott jó cél egy közösségben, amivel azonosulni tudok, akkor én nem tartozom oda.

FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM

 

Címkék: Interjú

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!